Eszmények foglalkoztatnak elsősorban, nem stíluseszmények. Az alkotás hagyományos, vagy újkeletű, kötelezően divatos, vagy éppen kárhoztatott műhelymódszerei helyett az előbbire fordítok tehát jóval több figyelmet. Ez határozza meg viszonyomat a művészethez, műhöz. Elfogulatlanul fogadok minden stiláris magatartást, ezért idegenkedem minden megrögzöttségtől. A természetelvűségükkel mellüket döngető naturalistákat éppúgy kerülöm, mint a konok absztraktokat. A görcsös szorgalommal akart és védett stílusjegyek számomra értéktelenek. Mondandóimra figyelve nyúlok a megvalósítás eszközeiért, így megtörtént, hogy az osztályozó stílustörténész szabálytalan anyagot, műfajt talál a kezemben. Azonban az iskolás rend vagy akár a pályaív mutatósabb stílusegységének kedvéért élményeim parancsát nem tudom átlépni. Vászon, papírlap, kő vagy fémlemez előtt állva, engem nem az a kérdés izgat tehát, mindenkitől megkülönböztető hangomat találom-e meg a művészetben, hanem, hogy formázva, alakítva ezeket az anyagokat sikerül-e nekem is korszerűen értelmes feladatot teljesítenem a dolgozók társadalmában?